elegem van a therapy speak-böl!

amikor fáj a fejed szoktad mondani, hogy tenzor típusú cephalea gyötör, mert fokozódott a pericranialis myofascialis nocicepció a bubókádban? vagy ha bebaszod a lábad az asztal sarkába, és belilul a combod akkor elpanaszolod a partnerednek, hogy a musculus quadriceps femoris rostjainak micro- vagy macrodisruptiója, az intramuscularis microvascularis hálózat károsodása, következményes intramuscularis vagy intermuscularis haematomával és functiolaesióval esete forog fenn nálad?

szerintem mindenki hülyének nézne, ha így kommunikálnál, még tán meg is kérdeznék tőled, hogy “talán matematikus ön? vagyis orvos?”

ehhez képest teljesen hétköznapivá vált, hogy mostanra már az is terápiás nyelven beszél, aki életében nem volt még pszichológusnál, és sosem olvasott egyetlen könyvet sem a témában. ez lett a köznyelv, mindenki diagnosztizálja a másikat egy kétperces interakció után, és természetesen saját magára is aggat valamilyen mozaikszót: PTSD, ADHD stb.

amúgy elég veszélyes az öndiagnózis. biztosan veled is előfordult már, hogy volt valami tüneted, és megkérdezted dr. google-t mi bajod lehet, majd kiválasztottad a legparább lehetséges okot. ez csak rák lehet…

mióta beszél mindenki terápiás nyelven a hétköznapokban?

a folyamat nem tegnap kezdődött - már a 90-es, 2000-es években elterjedtek az önsegítő könyvek és megjelent az érzelmi intelligencia (EQ) fogalma, és a munkahelyeken is elkezdték használni a stressz- és kiégés-kezelés nyelvét. a 2020-as években berobbant a folyamat, és tömegjelenséggé vált a therapy speak, köszönhetően a kismillió podcastnek (khm, khm), influencernek, akik a COVID alatt ráéreztek a piaci igényre: a szorongással és az izolációval küzdő lakosság válaszokat keresett ebben az új helyzetben megjelenő nehéz érzéseire. 

a social media platformok algoritmitmusai ezerrel elkezdték az arcunkba tolni a 15 másodperces, túlegyszerűsített videókat, insta posztokat (“3 dolog, amit szorongás ellen tehetsz”, „5 jel, hogy nárcisztikus a párod”, „3 jel, hogy rejtett ADHD-d van”) és most már a sarki boltban Juli néni is rajta találja az unokáját az autizmus spektrumon.

pop-psychology inflation

a jelenséget a szakirodalom „therapy speak” vagy „pop-psychology inflation” néven hívja: amikor a klinikai pszichológia szakfogalmai kiszabadulnak a terápiás szobából, és elárasztják a közbeszédet, a közösségi médiát meg a mindennapi kommunikációt.

a folyamatnak van egy tagadhatatlan előnye, de az érem másik oldala kifejezetten veszélyes mind az egyéni kapcsolatokra, mind társadalmi szinten a mentális egészségünkre.

én mentálhigiénés szakemberként kifejezetten örülök annak, hogy mára a mentális egészségről beszélni már egyáltalán nem tabu. aktivistaként is jó érzés, hogy nem hiába kezdtem el a téma destigmatizációján dolgozni a HAC podcast 2018-as indulásával. szuper látni, hogy normálissá vált arról beszélni, ha valaki szorong, terápiába jár, vagy érzelmi nehézségekkel küzd.

bővült a lakosság érzelmi szókincse, sokan olyan kifejezéseket tanultak meg (pl. érzelmi reguláció, határok meghúzása), amelyek segítenek nekik megnevezni és feldolgozni a belső élményeiket. juhúúú!
viszont rengeteg veszélye van annak, ha a terápiás nyelv felhígul és kiüresedik. 

ha minden kellemetlen ex „nárcisztikus”, minden nehéz főnök „pszichopata”, minden rossz élmény „trauma”, és minden furcsa szokás „ADHD”, akkor a szavak elveszítik a valódi súlyukat. amikor egy kifejezés mindent jelent, végül semmit sem fog jelenteni – ez pedig elértékteleníti azoknak a tapasztalatait, akik valóban klinikai szintű kórképpel vagy súlyos traumával élnek.
ráadásul a terápiás nyelv gyakran nem az önreflexió, hanem az önigazolás és a mások feletti dominancia eszközévé válik.

például ha azt hallod: "nem válaszolok az üzenetedre, mert a saját határaimat védem" az lehet, hogy az elköteleződés hiányának elmaszatolása vagy a sima udvariatlanság díszköntösben.a diagnózisok címkeként való használata felmentést adhat a cselekvés alól: "én ilyen vagyok, mert ez a traumám/kötődési mintám, neurodivergenciám - neked kell alkalmazkodnod."

amikor valaki az internetes tesztek vagy tiktok-videók alapján diagnosztizálja magát, az identitását könnyen egy klinikai címkére szűkíti le. a szorongás már nem egy átmeneti állapot vagy reakció lesz, hanem "generalizált szorongás", ami limitálja a személyes cselekvési képességet (agency) és passzív áldozati szerepbe rántja az egyént.

ajánlok egy szuper beszélgetést arról, miként kezdtünk el a saját személyiségünkről diagnózisként beszélni:

hatalmas ereje van az (ön)elfogadásnak, amit igencsak megnehezít a különböző (téves) öndiagnózisok stigmája. patologizáljuk a normális emberi szenvedést, ami nélkül nem lenne teljes az életünk. a hétköznapi, nehéz emberi érzések – a gyász, a csalódás, a szomorúság, a szakítás utáni fájdalom, a vizsgadrukk – betegségként jelennek meg. 

elhisszük, hogy a mentális egészség egyenlő a folyamatos jókedvvel és kiegyensúlyozottsággal, ezért minden konfliktusra vagy negatív érzelemre rendellenességként tekintünk.

a tízperces online ön-diagnózisok és az „insta-terápia” azt az illúziót keltik, hogy gyors és fájdalommentes segítséget kaptunk a problémáinkra. a valódi terápia lassú, gyakran kényelmetlen és egyénre szabott folyamat. a leegyszerűsített online kategóriák és sablonos jótanácsok kihagyják a lényeget: a komplexitást és az egyéni felelősségvállalást.

de miért alakult ez így?

ahogy a hagyományos struktúrák (vallás, szoros helyi közösségek, nagycsaládok) elveszítették a megtartó erejüket, az egyén egyedül maradt az egzisztenciális szorongásaival. a pszichológia lett az új narratíva, ami keretet ad az emberi szenvedésnek, és segít értelmezni a világot.

a modern kultúra az egyéni jóllétet és a személyes élményt helyezte mindenek fölé. a „therapy speak” tökéletes eszköz erre: tudományos nyelvezettel igazolja az egyéni döntéseket, és felmentést ad a közösségi vagy kapcsolati kompromisszumok alól.

a közösségi média nem a komplexitásból él, hanem a kategorizálásból és a drámából. egy 30 másodperces videóban nem lehet kifejteni a személyiségfejlődés árnyalatait, de el lehet adni egy jól hangzó címkét („ha ezt csinálja, gaslightol”). a kattintáséhség felhígítja és leegyszerűsíti a szakmai tudást.
a globális válságok (klíma, gazdaság, háborúk) közepette a külvilág kiszámíthatatlanná vált. a saját elménk és a környezetünkben élők diagnosztizálása a kontroll illúzióját adja: ha nevet adok valaminek („ő egy elkerülő kötődő”), úgy érzem, értem a helyzetet és uralkodom felette.

az önfejlesztés, az online terápia (a BetterHelp-féle platformok) és a mentális egészség köré épült iparágak dollármilliárdos üzletté váltak.minél több problémát pathologizálunk, annál nagyobb a piaca a megoldásoknak, kurzusoknak és alkalmazásoknak.

hogyan beszéljük a terápiás nyelvet?

a leggyakrabban használt, a klinikai térből a közbeszédbe átcsorgott kifejezések többnyire négy fő kategóriára oszthatók. mindegyiknél látszik, hogyan alakul át egy pontos diagnosztikai vagy terápiás fogalom egy leegyszerűsített, sokszor fegyverként használt hétköznapi címkévé.

1. diagnózisok mint személyiségvonások

• nárcisztikus: eredetileg súlyos, klinikai személyiségzavar (NPD). a hétköznapokban mindenki azzá “vált”, aki önző, nem figyel eléggé a másikra, vagy határozottan képviseli az érdekeit.

• gaslighting (gázlángolás): eredetileg a valóságérzékelés szisztematikus, pszichológiai manipulációval történő eltorzítása. ma már szinte minden véleménykülönbségre vagy eltérő emlékezetre rásütik („nem is ez történt, csak gaslightolsz”).

• toxikus: eredetileg káros, romboló kapcsolati mintázatot jelöl. ma egy gyűjtőfogalom mindenre és mindenkire, ami vagy aki kellemetlen, kényelmetlen vagy a vele való kapcsolattartás konfliktussal jár.

• ADHD / ASD (autizmus spektrum zavar): komplex neurodivergens kórképek. a közbeszédben a csapongó figyelem, a szétszórtság vagy a szociális helyzetekben  gyakran megmutatkozó ügyetlenség szinonimái lettek.

2. önvédelmi és kapcsolati kifejezések

• határok húzása: eredetileg a saját mentális és fizikai integritásunk védelme. a hétköznapi használatban gyakran a saját felelősség elkerülésére, ultra-individualista kizárásra vagy ultimátumok adására használják („a határaimat védem, ezért nem állok veled szóba”).

• a tér megtartása: jelen lenni a másik számára ítélkezés nélkül. a gyakorlatban sokszor érzelmi elvárássá válik: a másiktól elvárjuk, hogy végtelenül tolerálja a kirohanásainkat.

• érzelmi munka: eredetileg a fizetett munkakörökben végzett érzelmi kontroll (pl. ügyfélszolgálat). ma a baráti beszélgetésekre vagy az alapvető empatikus odafigyelésre is használják („nincs kapacitásom elvégezni ezt az érzelmi munkát helyetted”).

• ghosting / zombieting / breadcrumbing: randizási és kapcsolati magatartásmódok nevesítése. bár segít megnevezni a viselkedést, gyakran dehumanizálja a kommunikáció hiányát, ahelyett, hogy a felek egyenesen megbeszélnék a dolgot.

3. belső állapotok és sérülések

• trauma / traumatizáló: eredetileg a feldolgozási kapacitást meghaladó, megrázó esemény és annak idegrendszeri nyoma. ma szinte bármilyen kellemetlen, rossz vagy szomorú élményre használják (pl. „traumatizált az az interjú”).

• trigger / triggerelődni: eredetileg olyan külső ingerek, amelyek egy korábbi traumás emléket vagy pánikreakciót váltanak ki. ma bármilyen témára vagy véleményre rásütik, ami felbosszant valakit vagy kényelmetlenséget okoz.

• érzelmi reguláció / disreguláció: az érzelmek szabályozásának képessége. a hétköznapokban gyakran a dühkitörések vagy a hisztikézés tudományos hangzású felmentése.

• belső gyermek: a gyerekkori élmények és sérülések lenyomata. sokszor a gyerekes vagy éretlen viselkedés önigazolására szolgál („a belső gyermekemnek erre most szüksége volt”).

4. kötődési és pszichodinamikai minták

• elkerülő / szorongó kötődés (avoidant / anxious attachment): a kötődési elmélet kategóriái. a mai társkeresésben a felelősségvállalás hiányát vagy a túlzott kontrolligényt magyarázzák vele ahelyett, hogy a konkrét viselkedésen változtatnának.

• projekció: a saját elutasított érzéseink másoknak tulajdonítása. a vitákban gyakran érvként használják a másik kritikai észrevételeinek leszerelésére („ez csak a te projekciód”).

• társfüggőség (co-dependency): eredetileg függő személyek mellett kialakuló túlzott alkalmazkodási minta. ma szinte minden szoros, mély vagy elkötelezett kapcsolati igényre rásütik.

de akkor most mit tegyünk? - the unlearning

emlékeztessük magunkat arra, hogy diagnózist csak szakember adhat, mert a tünetek jelenléte önmagában nem betegség – a funkcionalitás kiesése, a tartósság és a kontextus is számít. (“talán matematikus ön?” ugyebár)

fontos hangsúlyozni, hogy egy múltbéli sérülés vagy egy konkrét diagnózis magyarázat lehet egy viselkedésre, de sosem ment fel a tetteink következménye alól.

és nem utolsó sorban: hozzuk vissza a hétköznapi, leíró szavakat a köznyelvbe! ehhez szeretnék segítséget nyújtani egy therapy speak-magyar szótár létrehozásával. íme: 

mottó: hagyjuk a dagadt ruhát másra, hagyjuk meg a szakszavakat a szakembereknek!

kiégtem: kimerültem

nárcisztikus: önző fasz

gaslighting: lehet, hogy másképpen emlékszünk egy eseményre vagy éppenséggel a másik rámutat a felelősségemre 

toxikus személy: kellemetlen alak, nem érzem jól magam a környezetében, folyamatosan konfliktusba kerülök vele, és ezt már rettenetesen unom

ADHD-s vagyok: nehezemre esik fókuszálni, elmélyülni feladatokban (a multitasking és a figyelmem túlterhelése miatt), gyakran hiányolom az olcsó dopamint, amire rászoktam az online térben

autista: picit furcsán viselkedik társas helyzetekben / nagyon szereti a vonatokat / van kedvenc kanala / extrém jól lát át komplex problémákat és képes rendszerezni azokat, miközben nekem lövésem sincs az egészről

trauma: egy nehéz esemény mélyen megérintett

PTSD: még mindig gondolok néha arra a nehéz esetre, ami mélyen megérintetttriggerel: felbasz agyilag

útravaló

ha valaki a környezetedben terápiás kifejezésekkel igyekszik elkerülni a felelősséget vagy dominálni egy vitát, keretezd át a helyzetet. írd le tényszerűen a tetteit, a viselkedését - akár a fenti szótár segítségével.

amikor legközelebb használsz egy pszichológiai fogalmat, kérdezd meg magadtól: valóban erről van szó, vagy csak drámaibbá akarom tenni a mondandómat? és ne feledd, hogy ha úgy fogalmazol, hogy “szorongó típus vagyok”, azzal elveszíted a cselekvőképességedet, a saját diagnózisod áldozatává válsz. ​​fogalmazz úgy: "most szorongást érzek". ez visszaadja a kontrollt és a mozgásteret.

remélem hasznos volt ez az összefoglaló! írd meg kommentben, te mit tapasztalsz ebben a témában, mivel egészítenéd ki a fenti szótárat és mi az ami téged triggerel ;)